Alex fürkészte a tömeget, fáradtnak érezte magát, enyhén fájt a feje a sok-sok gondolattól. Nem tudta, hogy mitévő legyen. A fiú Clarat kereste, hogy átadhassa neki a parti eleje óta félénken kezében tartott rózsát.
Az első figyelmeztető jel a fokozatosabb odafigyelésre egy zenébe nem illő hang, a halvány motorbúgásra hasonlatos morgás volt, és lépegetések zaja, amely nem táncot hallatott, sokkal inkább részeges csoszogást.
Másodjára a terembe ért egy szörnyű szag: mintha dögkútba hajigáltunk volna több hónapos szemetet. Sokan meglepődtek, és csak nagyon kevesen voltak, akik ügyet sem vetve a borzasztó szagra, táncoltak tovább.
Mire egy-két ember híján az egész aula, az egész feldíszített terem, a folyosóra nyíló üvegajtók keretei közé zárt hatalmas területű szoba felfigyelt volna a harmadik jelre, elkéstek.
Először csak a fenyőfa körül állók sikítottak fel, felkeltve a távolabbi emberek figyelmét.
Egy félelmetes, szürreális, furcsa, rongyos ruhába öltözött ember vetette rá magát egy kislányra. A leány felüvöltött, hangja hiába visszhangzott a zárt tetőablakok és a nemrégiben felújított csempés padló, illetve a meszelt, fehér, karácsonyi díszekkel dekorált falak között, nem tudta túlüvölteni a zenét, amely csak akkor halkult el, mikor a zenét szolgáltató számítógépig is eljutott a baj.
A baj...
Alex felkapta a fejét.
Filmszerű események. Vér csöpögött végig a padlón, sikolyok rázták meg az aulát, és félelmet, pokolszerű, pusztulást ígérő történések zajlottak le gyorsan, ahhoz viszont elég lassan, hogy feltűnjön a legtöbb fiatalnak, kik ezek az alakok. Pontosabban, mik ezek...
A fiú már csak három lépésre volt egy ismerős tömegtől, ahol barátjai álltak, érezte, hogy most együtt kell lenniük, bár még nem realizálta az eseményeket.
A biológiatanárt a gyerekek szeme láttára vitte földre egy bedrogozott emberhez hasonló mozgású lény, s Alex pont akkor ért a barátaihoz, mikor a negyvenes évei közepén járó asszony nyakából vér tört elő a húsába maró fogak által.
- Ez... nem lehet... igaz - kapta kezét a szájához Frances, és barátnőjére, Lilly-re nézett, majd Robertre, Adamre, és végül Alexre.
- Mint a... filmekben - tette hozzá a sarokból szemlélődő, vörösesbarna hajú Lilly. Több, mint nyolc éve voltak legjobb barátok Frances-szel, és szerették egymást.
- Nem, nem, nem, nem, nem... - csóválta a fejét Adam. Annyira gyorsan történt minden, konkrétan fel sem sikerült fogniuk, mi ez az egész. De valamit tenni kellett...
Alex nézett körbe. Negyed órával ezelőtt az aula még békés karácsonyi hangulatot tükrözött, és javában zajlott a Fenyőbál, most pokolnak tetsző csatatérré változott. Tanárok és gyerekek rohangáltak fel, s le, cél nélkül. Azért nem volt céljuk, mert azt sem tudták, mi történik.
Alex jobbra-balra forgatta szemeit, fekete keretes szemüvege mögött fáradtan pislogó, sötétbarna lélektükreit, melyek velük szemben, egy falból nyíló ajtón akadtak meg. A folyosó a büfé felé vezetett, és még senkinek sem jutott eszébe kinyitni. Valószínűleg azért, mert kettő olyan bűzlő és ronda, rothadó és véres lény bóklászott csigatempóban az ajtó környékén, áldozatot keresve...
- Ha ez tényleg olyan, mint a filmekben... - kezdett bele hangos töprengésébe Alex, mire mindenki ráfigyelt, és próbálták kizárni a káoszt, csak egy jó tervre koncentrálni. - És nem pedig egy cseszett vicc...
- Már pedig egyáltalán nem tűnik egy cseszett viccnek - tette hozzá tőle megszokott komolysággal, belevágva Alex mondandójába Adam.
- Igen. - Alex bólintott. - Tehát, akkor az agyukat kéne szétcsapnunk. Fejre mért erős ütés, lövés, szúrás, vágás, bármi... - Alex még egyszer körbefordult, majd folytatta. - Mivel nemigen látok fegyvert a közelben, odamegyünk szépen, lehetőleg kevés feltűnéssel ahhoz az ajtóhoz - mutatott a fiú a két véres idegen lény őrizete alatt álló terület felé. - A folyosó a büfén keresztül elvezet a sportcsarnokba. Tele van búvóhelyekkel, sportszertár, öltözők, és még találhatunk hasznos eszközöket is.
- Ott megvárhatjuk a segítséget - mondta az alacsony Robert, rémült arccal nézett Lilly-re, majd Alexre.
- Szerintem csak... magunkon kell segítenünk. - Bökte ki két-három másodperc múlva Adam úgy, hogy közben senkire nem nézett rá, csak az úti céljukra. A terv készen állt.
Alex bevállalta, hogy vezeti a libasorba rendeződött brigádot a hajmeresztő ,,úton", mely körülbelül tíz, vagy maximum tizenöt méterre állt kiindulópontjuktól. A kettő lény el nem tántorodott onnan, megnehezítve a csapat dolgát, akik szinte lábujjhegyen vágtak neki az előttük álló kockázatos helyzetnek a fal mentén.
Szörnyű halálsikoly rázta meg az aulát, egy ezredmásodperccel később pedig gallyak reccsenése hallatszott, amit egy ablak betörése követett, de mindebből a büfé folyosója felé tartó fiatalok mit sem észleltek, olyan erősen koncentráltak a csendben láthatatlanul maradásra. S a kilátástalan helyzet miatti homályos, de elérhetőnek tűnő életben maradásra.
Még nyolc méter - saccolta meg Alex, mikor a már monotonnak tűnő halál-zaj mellett ismerős hang csendült fel. Egy ismerős hang, egy ismerős lány sikolya. Alex jobbra kapta a fejét, és meglátta Clara sziluettjét egy másikba, egy veszélyt sugárzó alakba fonódva.
A lény hamuszürke és koszos víz árnyalatai közt imbolygó arcát közelítette a lány nyaka felé, Alex érezte, hogy nem érne már oda ahhoz a leányzóhoz, akibe kettő éve szerelmes volt, hogy megmentse. Gondolatai százfelé kuszálódtak: elsősorban Istenre gondolt, segítséget kért az Úrtól, hogy Clara épségben megússza ezt a Hirtelen Poklot. Aztán eszébe jutott a sok-sok fájdalmas emlék, megannyi apró jelből kiolvasott elutasítás, mikor kettő hónapja érezni kezdte, hogy Alex többre vágyik a barátságnál, Clara elhidegült, és még az addigi barátságról is elfeledkezett. A fiúnak szörnyen fájt az ,,ide-oda lökdösődés", mikor Clara egyszer köszönt neki, egyszer nem, egyszer szóba elegyedtek, és még a lány volt a kezdeményező fél a társalgásukban, egyszer pedig flegmán felelt minden Alex által feltett érdeklődő kérdésre. De ami még jobban bántotta Alexet, az egy másik srác volt: Christian. Christian, egyáltalán nem volt intelligens fiú, szinte mindenben különbözött Alextől, negatív irányban, kivéve a külsejét: izmos, magas, helyes macsó, de úgy tűnt, Clarának nem számít a belső, felszínesen vizsgálta az udvarlóit, ebben pedig fölényesen győzni tudott Christian.
Alex az aula közepére koncentrált, megállva, megállásra kényszerítve a társait is. Minden zajt begyűjtött a környezetéből, és feldolgozta azokat: a lány sírással vegyülő nyöszörgése, sátáni, éhes hörgés és csattogó fogak, aztán fémes zörgés, méretes, átázott fagerendák eltöréséhez hasonlatos reccsenés, tompa puffanás, és a sírás abbamaradt, helyette csak szipogás maradt.
Ekkor jutott el Alexhez a kép is, aki kapott hátulról egy lökést Adamtől.
- Siess már! - minden olyan gyorsan történt.
Alex nem felelt, helyette ránézett a földön sokkos állapotban mocorgó, és szüntelenül síró lányra, és a fölé hajoló fiúra. A megmentőjére. A hősére. Aki nem Alex volt. Hanem Christian.
Mérhetetlen féltékenység, düh, de mégis hatalmas hála burjánzott Alexben, tomboló érzelem -és kérdéshullámok járták át izzadó testét, majd hirtelen ötlettől vezérelve ott hagyta Adamék társaságát, akik a falhoz simulva néztek utána elkerekedett szemmel.
- Rendben vagytok? - kérdezte Alex Claráékhoz érve úgy, mintha csak egy szeretett háziállatától kérdezte volna.
Közben mondatokat hallott maga körül, ilyen segélykiáltásokat, hogy "valaki hívjon rendőrt" vagy hogy "mi a szent szar ez?".
Christian leguggolt Clara mellé, gyengéden átkarolta a lányt, és óvatosan felültette, közben nem nézett Alexre, csak bólintott. Simogatta a lány vállait, a hátát, és a puha, de most kócosan álló, sötétbarna haját.
- Be kell jutnunk a sportcsarnokba, gyerünk, segítsd fel, Chris, aztán nyomás befelé. Sietnünk kell, mielőtt még jobban elszabadul a pokol - biccentett Alex először az ajtó felé, majd Clarára. Szerette a lányt, de tudta, hogy a boldogsága a fő cél, és ha nem vele szeretne boldog lenni, hát tessék, a legjobbakat, ő aztán nem fogja elrontani a kapcsolatát Christiannel, akármennyire bántotta ez az egész helyzet.
Christian néhány másodpercig csak némán fürkészte a sokkos lány elveszettnek tűnő tekintetét, majd olyan hirtelen felpattant, kezében Clara puha, izzadt tenyerével, mint ahogy egy villám csap be egy helyre.
- Gyere, Édesem! - ,,Gyere, Édesem!"... A mondat, amely valószínűleg még ezerszer le fog játszódni Alex fejében... Annak örült, hogy Clara hallgatott barátjára, és gyengén bár, de felállt, és követni kezdte őket, de fájt így látni Őt: más karjában, részegesnek tűnő, félelmetes katarzisba esve. A látványt ráadásul még jobban elrondította kettő, feléjük érkező, fogaikat csattogtató lény. Az egyik szájából gyengéden csordogált kifelé a vér, és középmagas, harmincas-negyvenes, szálkás férfi lehetett, a másik, egy felettébb kövér nő, alvadt vérrel borított tokával, sánta bicegéssel közelített a hármas felé. Alex semelyiket sem ismerte fel.
Christian szinte a vállán vitte Clarát, gyorsan, a tőle telhető maximális sebességgel követte a legelöl kocogó Alexet, akinek még a feje még jobban megfájdult, de tettetett higgadtsággal intett a még mindig meglepetten a fal mellett álldogáló, támaszkodó Adaméknek, hogy menjenek, induljanak meg ők is az ajtó felé, minden bizonnyal másodperceken belül ott találkoznak. A szálkás férfit és a kövér nőt sikerült kissé lerázni, de még mindig ott állt egy nagy akadály. Pontosabban kettő nagy akadály...
Alex érkezett meg elsőnek, rá figyelt fel a két lomha, görnyedt, egykor bő ruhákat és egyforma baseball-sapkákat viselő lény. A fiú kissé megtorpant, de a valamivel a csillagok fölött járó adrenalin-szintje nem engedte, hogy megriadjon: hatalmas rúgással földre terítette a hozzá kicsivel közelebb lévőt, és a földön is adott neki egyet sportcipője orrával. Sajnos ez nem volt elég a lény elcsitításához, hosszú kezeivel, görbe, karomszerű ujjaival lassan, egy bedrogozott down-szindrómás vehemenciájával kalapált a fiú lába felé, de Alexnek alig volt ideje foglalkozni vele. Közben megérkezett Adam, Robert, Lilly és leghátul Frances is.
A másik, még talpon lévő lényen sokkal több vér folyt, mint rá hasonlító társán, beesett arca úgy tűnt, mintha egy teherautó gurult volna végig rajta, bevérzett, tejfehér szemei gyilkos, félelmetes jövőt jósoltak a világnak. Pusztulást sugároztak.
Olyan volt, ahogy Alex farkasszemet nézett az egykor még élő, de most már csak ösztönök által vezérelt, mozgó, emberi húsra és vérre éhes hullával, mint hogyha sűrű köd venné körbe, és a szürkés égből koszos, olajjal vegyített, állott tej hullana.
Egészen addig fürkészte a lény szemeit, melynek szélén vékony, vörös kis erek haladtak végig, míg azok fel nem akadtak, átadva helyüket egy másik színskálának, egy koncentrikus körnek tűnő skálának, mely a barnás feketétől indult, és az előbb teljes szemgolyóban megismert szürke olajos-tejen keresztül végül eljutott egy hófehér pontba. Bár Alex éppen csak egy másodpercre láthatta a félelmetes, démoni szempárt *a fiú azt gondolta, ilyen szivárványok ,,pompázhatnak" a pokol legmélyebb, legfélelmetesebb bugyraiban*, hiszen a lény összecsuklott, és elfojtott nyögéssel kilehelte a még benne maradt, minimális életet - immáron másodjára -, és tompa puffanással földet ért, de valószínűleg örökké tudatába égett, mint egy égő vassal bőrbe sütött jel, egy megbélyegző billog.
Adam egy rövid, véráztatta valamit tartott a kezében, amivel előbb lesújtott, így örökre hatástalanítva az álló pozícióban elhelyezkedett lényt. S míg a fiú a büfé folyosóját tőlük egyelőre még elzáró ajtóval babrált, mindenki közelebb húzódott hozzá, a fiúhoz.
Ekkor szempillantás alatt leforgott egy kész film, ami minden bizonnyal, ha kategorizálva lenne, a DRÁMÁKHOZ sorolnák.
Christian - hála az Égnek - elengedte Clarát, a falnak támasztotta a majdnem öntudatlan, kisírt szemű, csapzott lányt, s miközben Adam már csak három másodpercnyire járt a megrekedt ajtó felnyitásától, Chris megtett kettő lépést hátrafelé, a padlón hasaló lény felé, amelyikről elfeledkeztek. Az a földön fekve alattomos módon fonta át ujjaival Christian vékony bokáját, és az előbbihez képest sokkal, de sokkal gyorsabbnak tűnő mozdulattal közelítette meg azt a véres fejével is. Mire Chris megérezte lábán a tapintást, s Alexék is észrevették a cselekményt, addigra biztosra látszott, elkéstek.
Christian fájdalmas üvöltése után szinte egyből felhangzott Clara rémült kiáltása, s a lány barátja felé kapott, üveges tekintettel nézte a földre eső, s ott kúszni, menekülni próbáló fiút. Adam a zajokból megítélte, hogy tragédia történt. Feltépte az ajtót, maguk felé rántva a fekete kilincset, melyen véres ujjlenyomatok éktelenkedtek, utat nyitott befelé, a félhomályba burkolózott folyosóra, s épphogy hátra pillantott, megállapította, hogy nem tudnak segíteni Chrisszen. Felkapta földről rövid ütőfegyverét, valami négy darabra törött vascső egyik legkisebb része lehetett, talán, maga elé tessékelte csapatát, és beleértve a vergődő Clarát maga mellett szabályosan ráncigáló Alexet is, majd ő is átlépte a sötétbarna, modern küszöböt, becsapta az ajtót, és rohanni kezdett társai után. Alex és Clara kissé lemaradtak, de már annyira nem volt sürgős a rohanás: egy ajtóval maguk mögött hagyták a hirtelen jött káoszt.
A sportcsarnok magasra nyúló épület volt, szinte felosztva területekre. Belépés után balra egy málló vakulatú fal helyezkedett el, melyből a tulajdonos irodája, az öltözők, mosdók, és az egyik sportszertár nyílt. Jobbra két-háromfokos betonlépcső vezetett a palánkig, lefelé a fedett, most sötétbe burkolózó pályára. A pálya távolabb eső végében balra fordulva volt található a másik sportszertár, egy lakattal fedett, rácsos rész, amely körülbelül hét vagy nyolc négyzetmétert foglalt el, és tele volt pakolva magasugró lécekkel, dobbantókkal, régimódi mérlegekkel, szekrényekkel, zsámolyokkal, és hasonló, testnevelés órai cuccosokkal.
Adam elindult a felsorakozó ajtók mentén, és mindegyik ajtót megzörgette - a biztonság kedvéért, s a kellemetlen meglepetések elkerülésének érdekében.
- Mi lesz a következő lépés? - kérdezte Robert úgy, mintha csak tudatosan álmodna, és órák múlva véget ér ez az egész, de legbelül tudta, mindannyian tudták, hogy nincsenek jó kilátások.
- Talán... össze kéne szednünk mindenkit, akit ismerünk, és épségben van, a tanárokat, és a családjainkat - javasolta Adam, elmélkedő tekintettel vizsgálva a pályát.
- Anyáék üzleti úton vannak, Amerikában, Lilly szüleivel. Remélem jól vannak - Frances sírva fakadt, barátnője egy ideig szótlanul, ijedten figyelte, majd oda állt mellé, átkarolta, és vigasztalni próbálta.
- Egyelőre nem lenne tanácsos az iskolán kívülre merészkedni. Legalább valami ütőfegyvert kéne szereznünk - szólt Alex, miközben a kába, halkan szipogó és síró Clarát egy padra ültette, és végigsimított könnyes, puha, megviselt arcán. - A lány... elég durván sokkos állapotba került - mondta, mintha nem is a hőn szeretett lányról, hanem csak egy idegenről beszélne éppen.
- Úgy látszik, tiszta a levegő, csak mi vagyunk - ért végig az ajtók folyosóján Adam, az utolsó ajtót is alaposan megzörgetve, de semmi arra utaló jelet nem talált, hogy más is tartózkodna a sportcsarnokban rajtuk kívül. - Szedjük össze magunkat lelkileg, aztán gondolkodjunk, találjunk ki egy tervet.
A srácok már annyi mindenen végigmentek együtt, sok problémán, de rengeteg szépen is. Szerették egymást, legjobb barátok voltak. Az élő-halottas sorozatokból, filmekből és könyvekből megannyi dolgot eltanultak, de sosem gondolták volna, hogy egyszer valóban szükség lesz az elsajátított praktikákra.
- Nekem lenne egy ötletem - mondta Robert, s közben egyre közelebb csoszogott barátnőjét vigasztaló Lilly-hez, persze észrevétlenül.
Mindenki Robertre figyelt, még a síró Frances is, kivéve Clarát. A lány sokkos állapotba mélyedt, és maga elé bámult könnyes szemein át.
- Ki vele, Tesó! - szólt Alex kíváncsian, összeráncolt szemöldökökkel.
A büfé folyosójának végében, a sportcsarnok bejáratával szemben állt egy vészkijárat, amely a hátsó parkolóban vezetett. Adam kileskelődött az ablakon. Utcalámpák segítettek rá a csillagok halovány fényére, és ebben az éjszakai gyenge fény-áradatban semmi gyanús nem mozgott, csak a viszonylag erős szél által hordozott szemetek. Hideg idő volt, inkább a nulla fokot megközelítő időjárás volt jellemző a területre, de hó még nem esett, egy szem sem.
- Tiszta a terep - intett Adam, mire Alex a fal mellett bujkálva előjött, hogy kinyissa a kijárati ajtót.
Először Adam lépett ki, fázott, hirtelen érintette a hideg az átfűtött iskola *és az átfűtött események* után. Kezében szorította a fegyverét. Alex követte, Robert a küszöbnél őrködött. Figyelt, hogy minden rendben zajlik-e odakint, bár akaratlanul is, de rengetegszer lopva a tőle nagyjából hat méterre, gondolkodva üldögélő Lilly-re pillantott, sokszor elidőzött a lány vékony arcán, amelyre két oldalról rábomlott selymes, vörösbe torkollóan barna haja, kecses testtartását, amelyben egyszerre keveredett szánalom Frances és Clara iránt, félelem a jelenlegi helyzettől, és mély, de letargikusnak nem mondható elmélkedés.
Odakint, miután egy valószínűleg hirtelen leállt, füstölgő Suzuki mögül kikukucskált, Adam jelt adott barátjának, hogy jöjjön mellé. Alex, volt kézilabda játékoshoz méltóan szedte lábait, és a lehető leggyorsabban ott termett. A parkoló tizenöt-húsz méterre helyezkedett el, mindösszesen három autó foglalt helyett, szépen leparkolva, semmi jelt nem adva a párhuzamosan lévő aulával, melybe be lehetett látni üveges ajtajain és tágas ablakain keresztül. Csatatérnek tűnt, bár egyre kevesebb emberrel. Talán, ez lehetett a harc vége... Az emberek feladták, győztek a...
A Suzukihoz legközelebb álló autó, egy kék Ford, berepedt szélvédővel tűnt Adamék következő céljának, gyorsan oda is sprinteltek, s onnan leskelődtek befelé, a hatalmas teremben zajló eseményekre. Szinte már egy élő sem lézengett a Pokol Aulájában, az utolsók is csak haláltusájukat vívva a végsőket lehelték a vér és rothadásszagú levegőbe.
Alex jobban szemügyre vette az egyik ablakot.
- Adam! Figyeld! - mutatott a messzeségbe, ahol a sötét miatt alig észrevehetően egy üvegesen csillogó kupac állt. - Valaki betörte azt az ablakot. Tehát vannak menekülők.
Ahogy kimondta ezt a fiú, neszt hallottak a második jármű felől, és alig öt másodperc múlva előtűnt két alak. Elsőre élőhalottnak tűntek lassú, óvatos mozgásuk miatt, de Alexék hamar rájöttek, hogy kik azok az alakok.
- Mr. Jones, és Ben! - tápászkodott fel Adam, hogy odarohanva a jövevényekhez megvizsgálhassa őket. - Minden rendben? Jól vannak?
Mr. Jones az iskola történelemtanára volt, nem túl magas, harmincas évei végén járó, fekete hajú, szemüveges, kigyúrt termete védelmezően hatott a magas, vékony, szőke hajú, félénken álldogáló Ben mellett.
- Miután mindenki megvadult, és jöttek azok a valamik, Ben volt az egyetlen, akivel találkoztam.
- A sportcsarnokban bujkálunk Robertékkel. Most egy elköthető autót kerestünk, hogy összeszedjük a családjainkat. Maga tud vezetni, igaz? - mosolyodott el halványan Alex, de annyira pont láthatóan, hogy Jones észrevegye a kérdésében elrejtett célzást.
Egy szürke, magas tetőterű Cadillac, hatalmas csomagtartóval tűnt a legalkalmasabbnak arra, hogy körbejárják Black Forest lakóterületének egy részét, összegyűjtve mindent és mindenkit, akik csak lehet. Előzetesen persze figyelmeztették Robertet, hogy ne ijedjen meg, tesznek egy felfedező túrát, s akármennyire volt veszélyes, elkerülhetetlennek tűnt: mindenkit várt a családja, és a ,,kiruccanás" közben az autóban talán újra átgondolhatták a tervet a továbbiakra nézve. Jones ült a kormány mögött, az anyósülésen Alex. Hátul Adam egyedül foglalt helyet. Ben a sportcsarnokban maradt vigyázni a többiekre, de őszintén szólva, Robert vigyázott mind Francesre, és Lilly-re, mind Benre és Clara-ra, hiszen a lányok és Ben egytől egyig félelembe burkolózva a saját kis külön világukba zárkóztak, csöndesen kémlelve szerteszét a sportcsarnokban. Ben az iskolában elvesztette minden ismerősét, így érthető volt a gyász, és az arcára kiülő értetlenség, és a fájdalom.
A motor beindult, Jones oldalra húzta a sebességváltót, gázt adott, és elindult, kifelé, a hátsó parkoló nyitott kapuján, a Aunt Isabell's Street-re. Az út kivezetett a St. Benjamin főtérre, a Dávid és Máté Szoborhoz, ahol a város alapító, John R. emlékműve állt, melyen két kecskével az oldalán ballag. Számtalan legenda fűződött hozzá, s családja nevéhez, Alexék gyakran viccelődtek John-nal, hiszen testes férfi volt, és a róla terjengő pletykák szerint Frontin-függőségben szenvedett.
A főtérrel párhuzamos utcában lakott Adam, egy fenyvesekkel körbevett telek mellett, emeletes házban, harmadmagával. Volt még egy nővére, de ő Belgiumban élt és dolgozott, és éppen akkor nem tartózkodott otthon, az angol kisvárosban, Black Forestben. Adam remélte, hogy jól van, és hogy külföldön minden rendben van, bár meg sem próbált bízni benne, hogy egy-két napon belül elhárul a veszély. Tudta jól, hogy most mi jön a Világra.
Jones leállította a járművet, és óvatosan kiszállt. Körbenézett, de a kertben nem leselkedett rájuk veszély, így jelzett Adamnek, hogy kiszállhat. Alex az autóban maradt, őrizni azt.
- Bármi történhet, nagyon oda kell figyelnünk odabent!
- Figyelnünk? Kérem, egyedül szeretnék bemenni. Ez az én ügyem.
- Hajrá! - hajtotta le fejét Jones, sok sikert kívánva Adamnek, majd hagyta, hogy a fiatal fiú kinyissa a kaput, majd bemenjen rajta. Akármennyire féltette diákját, pontosabban volt diákját, be kellett engednie, és igazat kellett neki adnia. Tudta, hogy Adam makacs srác tud lenni.
Adam arra gondolt, hogy amit bent találhat, az kétféle lehet: felvidító, egy jó hír a számtalan rossz között. Vagy pedig szomorú. Szívtörő, de valóságos, és visszafordíthatatlan. Óvatosan végiggyalogolt a kerten, és lassan benyitott. Nem volt kulcsra zárva.
A bejárati ajtó a tágas nappalira nyílt, tipikus angol családi ház volt, sok-sok fényképpel. A fiú a legtöbbre vetett egy-egy pillantást, és elgondolkodott. Eszébe jutottak emlékek. Emlékek, de pontosan nem tudta, hogy miről. Magának úgy könyvelte el: az ismeretlenről. Hiszen nem tudta, mire emlékezik, hogy mire kell emlékeznie. S hogy mire nem...
Megveregette a nappaliból nyíló ajtókat: a konyháét, a fürdőszobáét, és a földszinti hálószobáét, amely szülei szobája volt. De válasz sehonnan, semerről sem érkezett.
Adam elindult felfelé a falépcsőn, minden lassú, óvatos léptére megnyikordult, amelytől Adam, aki alapjában véve nem volt félős természetű, libabőrözni kezdett.
- Hetven év múlva ezek lesznek leírva a történelemkönyvekben? - kérdezte Alex, folyamatosan a visszapillantó tükörbe bámulva.
- Hetven év múlva már nem lesznek könyvek - felelte Jones, szintén nem nézett beszélgetőpartnerére.
Ekkor megnyikordult a kapu, a kocsiban ülő két ember oldalra kapta fejét. Megpillantották Adam alakját a téli éjszakában, amint két nagy zsákot cipel a kezében. Jones kipattant, és segített a fiúnak bepakolni hátra. Alex az autóban maradt, és a tükörből saját arcát fürkészve gondolkodott. Szinte elveszett a fejét görcsösen fájdító részletek között, nem tudta, hogyan tovább. Végül arra a döntésre jutott, hogy egy darabig az árral fog sodródni, elmegy a családjáért, ők majd valamilyen szinten lelki támaszt fognak neki nyújtani, és segít Clara-nak megnyugodni. Bár tudta, hogy nagyon nehéz lesz, de szerette a lányt.
Saját magánál is jobban, annak ellenére, hogy Clara talán még barátként sem tekintett Alexre.
- Most menjünk vissza az iskolába lepakolni, vagy még most ejtsük útba a Te családodat? - zökkentette ki a fiút Jones kérdése, aki alapból azt mondta volna: Jó, hogy most menjünk értük! Ehelyett a összezavarodottság miatt csak ennyit kérdezett vissza:
- És a maga családja?
Jones lehajtotta a fejét, és elmélyedt a pedálokban, bár gondolom nem rájuk fókuszált, hanem arra, ami a fejében volt.
- Az... az mindegy. Egyenlőre. Figyelj, Alex, kérlek, válaszolj!
- Jó, a Wornew Street-en lakom - hunyta le a szemeit a fiú, és mély levegőt vett, megpróbált a kínzó fejfájás elmúlására koncentrálni.
Útközben az volt a legmeglepőbb dolog, hogy sem élő, sem élettelen dolog nem állított akadályt a hármas elé. Egy darabig...
Jones nyugodtan vezethetett az útra figyelve, Alex csendben elmélkedhetett, Adam pedig jobb híján az elülső tükör segítségével a haját állította be, amely a tánc miatti izzadás hatására még a bálon lelapult, egészen addig, amíg...
Sziréna hangja szólalt meg a távolban, Jones pedig rágyorsított. A Cadillac nagyjából tíz, maximum húsz másodperc múlva a hang forrásához vezette őket. A hármas a téli hold és csillagok fénye, és az erősen világító utcalámpák fényének köszönhetően kivehette egy rendőrautó alakját, amelynek tetején a villogó sziréna további fényt nyújtott. De állt ott még valaki más is... Vagy valami...
FOLYTATJUK...
